Csillagokkal álmodom

felvettem egy zen-zakót,
de szorított mellben,
fájni kezdett itt belül,
hogy nincs senkit ölelnem
bort ittam én kenyérrel,
de kicsorbult a késem,
a tizenegyediket én
amikor kőbe véstem

kémlelve az egeket,
némi esőzést reméltem
de megesett, hogy nem esett,
csak perzselt egész évben.
jelenések könyvétől, némi
enyhülést reméltem,
mikor már megijedni sem tudtam,
oh, annyi istent féltem

csillagokkal álmodom,
de földet ér a lábam
koppanok is nagyokat,
mint bogár a búrában

szent a béke
kék a béka
zöld az ég és
néha-néha
perzsel a nap,
s megadóan
piroslik
a föld

besüpped a
lábam alatt
az aszfaltban
lábnyom marad
míg el nem kopik,
árulkodik
a lábamról,
hogy ott volt

jártam, vártam
kart kitártam
nem jöttél
hát azt se bántam
rád gondoltam
megfontoltam
s jól esett a várás

paplan alatt
nincs akarat
több is veszett
már nap alatt
emelem a
kalapomat,
vége!
(na végre!)

variálás
hezitálás
megfelelés
fejenállás
s a végén minden
úgy lesz jó
ahogy volt!

egyedül meg
fél a lélek
azt hittem,
hogy már nem élek
csak néztem ahogy
néz az élet
s mosolyogva
homlokomon
csókol...

éppen jókor
olyan jó volt
csókol...
még éppen jókor
csókol...

csillagokkal álmodom,
de földet ér a lábam,
koppanok is nagyokat,
mint bogár a búrában