Nincs menedék

Mikor a nap leszállt a hegy mögött,
A szívembe bánat költözött és fájt, úgy fájt.
A városban a fények kigyúltak,
A csend katonái visszavonultak hozzám.
Az utcákat jártam a titkot keresve,
És vártam, hogy legyőzzön végre az este már.
Tudtam, hogy ennek is vége lesz egyszer,
Egy öngyilkosnak nem kell a fegyver,
És nem kell már a nyár.

Aranyba foglalt minket az idő,
De inkább kéne már egy igazi nő, egy igazi lány.
Éjjel az vágyak mind elhulltak,
Az álmok az agyból kiszabadultak hozzám.
Rohad a hús és ma elhal a vágy,
Egyedül, mégis egyedül vagyok,
Arccal a falnak fordulok és megyek tovább,
De csak a semmi vár.

(Most csak) Nézem a holdat, az alkohol forgat.
Ott van a testem, nincs, ami fáj.
Tízezer álom az álomhatáron,
Nincsenek órák és nincs akadály.
A halál nem él, mégis visszatér,
Mint a nyár után hozzám az igazi tél.

Fogynak az órák, nincsen elég,
Nézem a holdat, nincs menedék.
Tízezer álom, tízezer év.
Hiába minden, mert nincsen
Elég menedék nekem,
Hogy most kell vesztenem,
Nem elég nekem semmi sem
Kedvesem.

(Ember a földön és ember az égben.
Aranyba foglalt minket az idő.
Istent hívja, de mind a sötétben vár,
De inkább kéne már egy igazi nő, egy igazi lány.
Túl sok a fény és túl sok az eszme.
Éjjel a vágyak mind elhulltak,
Jézus tudta, de ő már messze jár.)

Az álmok az agyból kiszabadultak hozzám,
És ha fáj a szív, majd nélküle élek tovább.
Ha százezerből senki se tudja,
Senki se érti, hogy nem bírom már,
Nem bírhatom tovább.