Vége már

Mikor megismertél engem,
éppen nem voltam vidám,
és úgy alakult egy éjszakán,
hogy egy szűk kis bárban ültünk,
ami hajnalig nyitva volt,
a szemed ablakán
ült az őszi Hold.

Mikor elmondtunk már mindent,
amit ilyenkor szokás,
olyan jól esett a hallgatás,
aztán elindultunk lassan,
mert már világos volt az ég,
a taxid ablakát
egy ideig láttam még,

de vége már!
Ó, vége-vége-vége már!
Ó, de kár,
hogy vége, vége!
Ó, édes Istenem, de kár,
hogy vége már.

Tudod, nem tehettünk róla,
hogy az élet komplikált,
és túl gyakran ír paródiát,
amin megsértődni nem kell,
inkább nevetni illenék,
de nem sikerül,
hisz olyan furcsa még,

hogy vége már!
Ó, vége-vége-vége már!
Ó, de kár!
De kár, hogy vége!
Hiába minden, vége már!
Ó, de kár!

Soha semmi nem volt biztos,
ha mi azt mondtuk, igen.
Soha semmi nem volt végleges,
ha mi azt mondtuk, hogy nem.
Az egész nem volt más, mint szlalomozás
az érzelmek között,
aztán felgyorsult az autónk,
és egy falnak ütközött.

Vége már!
Hiába minden, vége már!
Ó, de kár,
hogy vége, vége!
Ó, édes Istenem, de kár,
hogy vége már.
Vége, vége már.