Embergép

Műszerekkel mérem a nagy közömbösséget,
túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.

Az otthon nevű részen a panelrengetegben
embergépek élnek, zavartalan csendben.

A szájukon lakat van, minden ablak zárva,
kattanásig húzva a szívűknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.

Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának minden szorongásom,
az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak,
de kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
s dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.

Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának minden szorongásom,
az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem
A sebek behegednek, és kicsorbul a késem