Ébredés

Az üres szobában ébredek,
mert itt hagytál egyedül.
Nézhetem a régi foltos képeket,
szememből könny menekül.

A hátam mögött a hűvös ágy,
nyög helyettem egy félénk imát.
Előre nézek az ablakon át,
remény sugárzik felém odaát.

Sok mindent éltünk meg együtt,
de mégis csak itt van ez a szomorú vég.
A reggel mindennap eljött,
de az éjszaka volt az, ami téged kísért.

Remegve forrt össze testünk,
de mégis a másik volt, ki többet ígért.
Hamar eltűnt, rommá lett lelkünk,
nézte szerelmünk hűlt helyét.

Hosszú évek tűntek el,
égtek el hamuvá.
Hiába kértem, ébredj fel,
ez így nem vezet sehová.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
A kincset ott a földben hagyni,
menni, mint a szomorú vándor a szürke utakon.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
De nem fogom a szívem elnyomni,
tálcán adni boldogságom.

Hogy eldobd valahol.
Hogy eldobd valahol.

Egy új nap az, amire ébredek,
a sötétség rám többet nem kiált.
A hajnal hoz friss, új életet,
a kín-szenvedés már nincs tovább.

Nem hajtok el gyönyörűségeket,
hamisra többet én nem révedek.
Hisz, igaz ez a szépséges új világ.
Szépséges új világ.

Valami fényesen ragyog ott,
ragyog ott, a falon át.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
A kincset ott a földben hagyni,
menni, mint a szomorú vándor a szürke utakon.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
De nem fogom ma szívem elnyomni,
tálcán adni boldogságom.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
A kincset ott a földben hagyni,
menni, mint a szomorú vándor a szürke utakon.

Könnyebb lenne mindent most feladni,
csak nézni ezt a savanyú álmot a hamis ablakon.
De nem fogom ma szívem elnyomni,
hogy visszatérjen az álom.

Mely eltűnt valahol...
Mely eltűnt valahol...